Japán lakossága egyszerre két jelentős vallást gyakorol, a sintót és a buddhizmust. Ezek másfél ezer éve léteznek egymás mellett és hatnak egymásra. A sintó Japán őshonos hitvilága, a japán buddhizmus azonban olyan világvallás, amely Kelet- és Délkelet-Ázsiában, illetve Nyugaton több száz millió hívőt mondhat magáénak.
Japán őshonos vallás hagyományának neve az istenek útja, ezt jelenti a Kami no Micsi japán kifejezés, illetve a sintó szó is, amely a kínai sen (szellem) és tao (út) japán kiejtés szerinti összevont alakja. Mindkét elnevezést a sen és a tao kínai írásjegyével jelölik. A XVII -- XIX. sz., a vallás újjáéledésének időszaka óta a sintó az elterjedtebb megnevezés bár felélesztését szorgalmazók éppenséggel Kína-ellenes érzelműek voltak.
A sintó gyökerei Japán őstörténetéig nyúlnak vissza. Legősibb és legalapvetőbb képzete, kami (szellem, istenség) ma is meghatárzó eleme a japán vallási gondolkodásnak. A buddhizmus szülőföldje ugyanakkor Japántól távol Indiában volt. Az új vallás azonban, a legtöbb japán kúltúreszközhöz hasonlóan, kínai közvetítéssel érkezett. Kína hagyományaiból fejlődött ki a kelet-ázsiai vallási kúltúra, onnan Koreán keresztül a VI. sz. közepén jutott el a buddhizmus Japánba. Ekkor még Japán nem ismerte az írást, de a buddhizmussal az írásbeliség is elterjedt. A buddhista szent könyvek csak kínai fordításban voltak hozzáférhetőek, így a japán arisztokrácia áttért tagjai több évszázaddal a buddhizmus széles körű elterjedését megelőzően kénytelenek voltak megtanulni a kínai írásjeleket.
Ugyanebben az időben honosodott meg Japánban konfuciaizmus és a taoizmus is, s mindkettő mélyen hatott a sintó, illetve a japán buddhizmus fejlődésére. Ezek azonban csak ritkán (pl.: 1700 körül, a Tokuvaga-sógunátus idején) válhattak tényleges vallási irányzattá. |