III. Mayu hercegnő
- Mayu rögtön felismerte húga vékony, gyerekes sikítását, és a hang irányába futott-
-MIYU! Itt vagyok, ne félj! Hugicám, merre vagy?!
- Várjál már Mayu! Veszélyes arra, ne menj! –kiáltott utána Benkei, de a lány arra már eltűnt a félhomályban. A fiú szitkozódott egyet, aztán sietve Mayu után szaladt. A lány már az épületben volt. Most már biztosra vette, hogy ez nem a vidámpark. És abban is biztos volt, hogy ez nem a szellemvasút. Ahogyan belépett az építménybe, tekintete rögtön a falon függő, gyönyörű tatamikra esett. A terem közepén egy díszes, hosszú, alacsony asztalka állt, ételek kavalkádjával. Fáklyák tompa fénye világította be a termet. Egy hatalmas kandallóban barátságos tűzfény lobogott. Mayunak az az érzése támadt, mintha egy császári palotában lenne...Odasétált az asztalhoz és megérintette az ennivalót, hogy érezze, nem hallucinál-e. Hirtelen zajt lehetett hallani, Mayu ekkor is felismerte húga hangját. Az emeletről hallatszott, ezért hamarjában szaladt felfele a csigalépcsőn, néha-néha megbotlott, de kitartóan futott tovább. Amint felért Miyut pillantotta meg egy trónszéken ücsörögni, amint éppen „vezényel” egy jóképű fiúnak .-
- Mi…Miyu? Hé, maga! Hagyja békén a húgomat! –kiabálta Mayu és a húgához rohant, védelmezve ölelte át. Miyu meg sem bírt mukkanni, nővére olyan erősen fonta át rajta karjait-
- Na de Mayu hercegnő…ilyen csodaszép kisasszony, ily’ illetlenül nem beszélhet! Kérem, engedje meg, az én nevem Kaito. –mosolygott a fiatalember és kezet csókolt a megdöbbent lánynak. Ekkor tűnt fel zihálva Benkei-
- El a kezekkel! Engedd el a lányt haver, és talán nem verlek péppé! Fogtad ?!
- Kaito zavarba jött, egy szót sem értett az egészből. Elengedte Mayu kezét, és illedelmesen megkérdezte-
- Mit parancsolsz bátyám?
- Bátyám?! Na még csak az hiányozna! Ne szórakozz velem gyerek, mert kihúzod a gyufát! Engedd el Mayut! – Benkei gyorsléptekkel indult meg Kaito felé, aki viszont nem tudta mit akarhat a fiú. Benkei azonban hamar a tudtára adta: egy határozott mozdulattal úgy képen verte, hogy Kaito-san elhasalt a földön-
- Mayu, minden rendben? És a húgod? Hogy van? –kérdezte aggódva Benkei-
-Igen…igen…jól vagyok, és Miyu is úgy látom…- suttogta Mayu, és a földön fekvő Kaito-t nézte. Úgy érezte valami nagyon mélyről megmoccant benne. Ez a fiú rettentően ismerős volt neki...-
- Lépjünk le innét! –mondta Benkei- nem tetszik ez az egész! Gyerünk, mielőtt hívja a pajtásait! –Kaito közben lassan felállt, szája széle vérzett az ütéstől. A szemében most már nem a barátságosság, hanem a féltékenység tüze égett-
- Ne érj hozzá Mayu kisasszonyhoz! Ő az én párom! Harcra fel, testvér! Aki győz, azé a lány keze! –harsogta Kaito és egy katana-t dobott Benkei felé. A megilletődött fiú éppen hogy csak el tudta kapni a fegyvert, amikor Kaito már támadásba is lendült. Határozottan sújtott Benkei felé, aki még sohasem harcolt karddal, így védekezni éppenséggel sikerült neki, támadni már végképp nem. Mayu és Miyu tehetetlenül álltak, bíztatták Benkeit. A fiú egyszer azonban nem figyelt, és Kaito kiütötte a kezéből fegyverét, majd a nyakához szegezte harceszközét.-
- Én győztem fivérem! Most pedig távozz, ha kedves az életed, az én jutalmam a gyönyörű Mayu kiasszony keze! –mosolygott diadalmasan, Benkei pedig látszólag megadta magát, de amikor már úgy tűnt, hogy elmegy, visszafordult és egy jókorát be akart húzni Kaito-nak, aki tanulva az előző esetből, könnyedén kitért az ütés elől, Benkei pedig a földre esett.-
- Megszegted ígéreted! Egy szamuráj kétszer nem hibázik. Halál reád idegen…-Kaito felemelte a kardot és már sújtott volna, de egy velőtrázó sikoly eltántorította. Mayu volt az, aki sikoltott, közéjük ugorva félre lökte Kaitot-
- Hagyd békén Benkei-t! … És magyarázd el, hogy mi folyik itt…kérlek! Miért raboltad el a húgom? Miért teszed ezt, és ki vagy te?
- Mayu hercegnő… Úgy látom, már nem emlékszel rám! –sóhajtotta szomorúan Kaito, de aztán folytatta - Nos, kedves hercegnő, te vagy a császár egyetlen, és utolsó leánya, akit majd Kaito Thoshi vesz el feleségül az igaz és átírhatalan törvények szerint.
- HOGY MICSODA?! –kérdezte egyszerre teljes ledöbbenéssel mindenki, Kaito mosolyogva válaszolt-
- Jól hallottátok! Ő itt Mayu hercegnő, az én drága hercegnőm, szívem egyetlen hölgye, kinek életemet az ő szépséges kezébe adom. –Benkei fanyarul nevetni kezdett-
-Hát ez már…! Nem viszed egy kicsit messzire a dolgot?! –nagyon ideges volt, teljesen bizonyos volt benne, hogy Kaito bolondnak nézi mindannyiukat- azt hiszed tényleg bevesszük ezt a mesét?!
-Kaito! Te tényleg szamuráj vagy?! Azt hittem bushik már nem is léteznek! Harcoltál a császár nevében, küzdöttél életre-halálra, tudsz kardozni? Meséélj! –kérte Miyu miközben nagy, könyörgő szemekkel nézett rá.-
-Ez egy nagyon hosszú történet ifjabb hercegnő! –felelte a fiú, bocsánatkérésképpen mélyen meghajolt a kislány előtt-
-De én tudni akarom…
-Na mostmár aztán elég! -csattant fel Benkei hangja, teste megremegett a felindulástól- én meg azt akarom tudni, hogy mi a fene folyik itt! Nem hiszek neked!
-Mayu pedig csak nézte Kaitot, egy pillanatra el is pirult, ahogy eszébe jutottak az előbbi események. Amikor a fiú meleg, bársonyos kezét fogta… „De ha léteznek angyalok, akkor....létezhetnek szamurájok is, nem? De...a XII. században éltek, és...nem tudom mit higgyek. Különös az egész.” –tűnődött, ráadásul de Kaito létezésének gondolatát megerősítette Ai is. Lassan közelebb lépett hozzá.-
-Én…már nem tudom mit higyjek. Ismerős az arcod, ez így igaz. –maga sem értette, hogy miért, de jobb kezét óvatosan a fiú arcához emelte, szelíden megsimogatva azt-
-Hát felismertél végre! Hercegnőm…-mosolyodott el Kaito, gyengéden magához húzta a lányt. De mielőtt még Mayu tiltakozhatott volna, vagy Benkei közbe léphetett volna, a fiú lágy csókot lehelt az ajkaira, aztán elengedve őt, így szólt:-
-Holnap éjjel, amikor a toronyóra elüti az éjfélt, én ugyanitt várlak, bár most időm lejárt. De ne feledd! Holnap…éjfélkor…ugyanitt…-mosolygott Kaito, az alakja halványodni kezdett, ezután pedig mindenre sötétség borult.- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
